Története egy fotó költőnő Eugenia Yanishchits

Ez mind nevű Eugene. És én az én nevemről neveztetik. Ő egy igazi költő, és én tiszteletben neki. Ez zavarta egy kicsit, de ő volt a felelős a szervezeti egység költészet „Maladosts” magazin, és hoztam a saját verseit. Gondosan olvassa el. Felajánlottam néhány szót, hogy cserélje ki, és nem értek egyet, azzal érvelve. Eugene Yanishchits elsápadt, ahogy nem szeretnék vitatkozni. Sok év telt el, és megállapította, egy régi magazin a versekkel, rájöttem, hogy hiábavaló lenne vitatkozni majd. Meg kellett hallgatni, hogy hisz neki intuíció és a tapasztalat. De nem fogja kijavítani semmit.

Miután a folyosón nyomdák, összhangban a díj, Eugene Yanishchits olvasni egy kicsit előadást arról, hogyan kell verset írni. Emlékszem, hogy a beszélgetést. Hosszú ideig, talán egy-két évig nem hozza a saját versek a szerkesztő.

Mindig nézett néhány fókuszált, feszült, mintha vár egy piszkos trükk, mintha félne a csúszásveszély. Elment csendesen, óvatosan, mind a jégen volt töprengő. Ez jutott eszébe.

Ő írta a szerelemről. A szerelem, az úgynevezett versek és várt, álmodott, minden nem történt meg. És ez a megkínzott, törött, depressziós, hajtja a depresszió. Nem értette, miért van egy ilyen szép, fiatal, szép, tehetséges és mégis boldogtalan szerelmes.

Mi összefutottam vele a kalinini téren. Én döbbenten és meglepődve megállt. Elhallgatott csak egy pillanatra, és nem habozott. Minden olvasható az arcomon és boldogan mosolygott, szorongatva a mellkasára egy csokor. Ezután egy szót sem szól, minden úgy történt, csendben, a time-lapse fotózás. Úszott, repült.

Soha többé nem lesz már rá olyan boldog, szép, mint egy vers nem látott.

A képen a költő Eugene Koktysh szerény, csendes és hangulatos. Ilyen meggondoljuk sok.